Amikor a meg nem oldott konfliktus érdektelenséggé válik

A tegnapi bejegyzésem folytatásaként ma arra szeretnék rávilágítani, hogy mi történik akkor, amikor az ember túl sokáig nem tudja, vagy nem meri kezelni a konfliktusait.

Sokszor azt hisszük, hogy ha már nem reagálunk valamire, akkor túl vagyunk rajta. Pedig lehet, hogy nem meghaladtuk, csak belefáradtunk. A meg nem oldott konfliktusok egy idő után nem mindig dühként jelennek meg, hanem érdektelenségként, távolságtartásként, belső lekapcsolásként. Na de honnan ismerjük fel, hogy éppen konfliktust kerülünk, vagy valóban érdektelenné váltunk?

Először is, a konfliktuskerülés mögött általában még van érzelmi töltés. Ilyenkor az ember nem mer, vagy nem akar beleállni egy helyzetbe. Fél attól, hogy a másik megsértődik, hogy veszekedés lesz, hogy ő lesz a rossz, hogy nem tudja jól kifejezni magát, vagy hogy sérülni fog. Ezért inkább úgy tesz, mintha nem létezne a helyzet, vagy elkerüli az illetőt.

A konfliktuskerülés egyik legfontosabb jele szerintem az, hogy kívül csend van, belül viszont még zaj. Az ember nem mondja ki, de magában újra és újra lejátssza a történteket. Átgondolja, mit kellett volna mondania, hogyan kellett volna reagálnia, mit kellett volna másképp tennie.

Amikor viszont valaki érdektelenné válik, akkor valószínűleg már nem látja értelmét annak, hogy energiát tegyen bele, hogy bizonygassa az igazát, vagy hogy megpróbálja átformálni mások nézőpontját.
Ez persze lehet egészséges határhúzás is, de lehet belefáradás is.

Amikor valaki azt érzi, hogy már nem akar magyarázkodni, már nem várja, hogy a másik megértse, megváltozzon, vagy változtasson, már nem akar kapcsolódni, csak békét szeretne, akkor az már az érdektelenség egyik jele lehet.

Ilyenkor megjelenik bennünk az igény a békére, és egész egyszerűen tovább éljük az életünket. Többé nem akarunk energiát adni olyasminek, ami nem épít, hanem inkább leépítene.
Viszont nagyon nem mindegy, hogy mi van az érdektelenség mögött.

Ha az érdektelenség mögött fásultság van, akkor az ember nem felszabadult, hanem kiürült. Ha viszont az érdektelenség mögött tudatos leválás van, akkor az ember nem bezáródik, hanem visszaveszi az energiáját.
Ez nagy különbség.

Amikor valóban elhatárolódtál egy helyzettől vagy kapcsolattól, az azt jelenti, hogy már nem érint meg ugyanúgy érzelmileg a másik viselkedése vagy a történtek. Tudsz róla beszélni anélkül, hogy tele lennél elfojtott érzelmekkel. Tudsz határt húzni, de már nem a bosszú, a sértettség vagy a bizonyítási vágy vezérel.

Ez nem azt jelenti, hogy érzéketlenné váltál. Hanem azt, hogy nem hagyod, hogy az adott helyzet irányítson, vagy olyan érzelmek befolyásoljanak, mint a megfelelni akarás, a sértettség vagy a konfliktuskerülés.
Ennek egy magasabb, tudatosabb szintje a valódi béke megjelenése bennünk. Amikor ennek az állapotnak a fenntartása sokkal fontosabbá válik, mint mások véleménye.

Amikor se alul, se felül nem értékeljük magunkat, hanem önazonossá válunk, és ennek megfelelően kezeljük a helyzeteket és a kapcsolatokat.

Szóval:
– A konfliktuskerülésnél: nem mondom ki, mert félek attól, mi lesz a következménye.
– Az érdektelenségnél: nem mondom ki, mert már nem látom értelmét.
– A valódi békénél: akkor mondom ki, ha szükséges, de már nem a seb, a félelem vagy a sértettség beszél belőlem.

A határhúzásnál viszont meg kell tanulni felismerni azt is, hogy nem mindegy, mikor tesszük meg.
Amikor már túl sokáig vártunk, amikor az a bizonyos pohár már csordultig telt, és csak akkor húzunk határt, az nem biztos, hogy szépen fog megtörténni. Ilyenkor könnyen lehet, hogy indulatból cselekszünk, meggondolatlanul reagálunk, és ezzel megadjuk a lehetőséget másoknak arra, hogy végül minket hozzanak ki hibásnak.

Ezért érdemes időben felismerni, mikor lehet még tisztán, méltósággal és önazonosan távozni egy helyzetből.
Az is nagyon fontos, hogy miért történik meg az elhatárolódás.
Mert ha közben keserűség, fásultság vagy teljes bezáródás van bennünk, akkor az nem valódi elengedés, hanem sérült lekapcsolás.

Ezt onnan ismerhetjük fel, hogy a helyzet még dolgozik bennünk. Újra és újra eszünkbe jut, belül még vitázunk vele, még bizonyítani akarunk, vagy még fáj, hogy nem úgy történt, ahogy szerettük volna. A jó hír viszont az, hogy sok önmunkával ez orvosolható, és idővel megtörténhet a valódi elengedés is. Ennek egyik feltétele, hogy az ember megértse, mi történt, meglássa a saját részét és a tanítást benne, majd kilépjen az áldozatszerepből.

A valódi béke nem elvesz az ember erejéből, hanem visszaadja azt. Látom, ami történt. Megértem a részemet és a leckét benne. Nem kell harcolnom az igazamért, de eltűrnöm sem kell olyasmit, amiben nem tudok önazonos lenni.

Ha esetleg felmerült benned, hogy egy adott helyzetben vajon tényleg elhatárolódtál-e, vagy csak elfojtottál magadban valamit, és már nem akarsz több konfliktust, akkor tedd fel magadnak ezeket a kérdéseket:
– Ha a másik ember holnap odajönne hozzám, és őszintén meg akarná érteni, mi történt bennem, lenne-e még mondanivalóm?
– Ha biztosan tudnám, hogy nem lesz belőle támadás, bűntudatkeltés vagy veszekedés, kimondanám-e, amit érzek?
– Megkönnyebbülök attól, hogy nem foglalkozom vele, vagy csak érzéketlenné kellett válnom ahhoz, hogy kibírjam?

Hogyan lehet úgy kezelni a konfliktusokat, hogy ne kelljen sem lenyelni a sérelmeket, sem háborúvá alakítani őket?

A jövő héten az Online Csoportos Tanulás témája a konfliktusok kezelése lesz.
Ezt azért tartom fontosnak, mert aki megérti, hogy miért jelent meg egy konfliktus, mire kell figyelnie, mi lehet a tanítás benne, az megtanulja helyén kezelni a konfliktusokat, levonni a következtetéseket, és kevésbé lesz kitéve az érzelmi sérüléseknek.

Szeretettel: Katry Iza