A mai (2026.05.29.) csoportos tanulásnak a témája az önszeretet az önértékelés és az önmunka. Ehhez kapcsolódóan gondoltam, hogy ezt a témakört is bemutatom különböző nézőpontokból.

Az első az általános narratíva, miszerint az önszeretet azért hiányzik, mert rossz volt a gyerekkora valakinek. Nos, ez részben igaz, de azt nem szabad elfelejteni, hogy mindenben ott van a tanítás. És ahhoz, hogy meg tudjuk tanulni szeretni magunkat – amennyiben ez a feladatunk, kell egy olyan környezet, amiből az az elem hiányzik, ami által ezt megtapasztalhatjuk. Magunknak kell rájönni, felismerni, hogy szerethetők vagyunk akkor is, ha a környezetünk ezt nem képes meglátni bennünk!

Sok tanítás szerint akkor szereted magad, ha veszel magadnak valamit, ha mantrázgatod a tükör előtt, hogy szereted magad, vagy ha elfordulsz mindenkitől, akit toxikusnak ítélsz meg. Csakhogy ez önmagában nem elég! Mert attól, hogy veszel pl. egy illatgyertyát magadnak, még ugyanúgy fel fogod áldozni magad másokért, vagy ugyanabban az alacsony önértékelésben éled az életed.

Az önszeretet nem az, hogy mindig jól bánok magammal. Hanem az, hogy észreveszem, amikor nem.

Az önértékelésnél ugyanez a probléma. Nem akkor értékeled magad, ha visszabeszélsz, hangot adsz a nemtetszésednek, vagy éppenséggel belemész olyan konfliktusokba, amiből te nagy valószínűséggel nem jössz ki jól! Az önértékelés ott kezdődik, amikor már felismerted, hogy nem vagy kevesebb senkinél. Nem kell megfelelned, könyörögnöd szeretetért, figyelemért, elfogadásért, és nem kell feladnod magad azért, hogy valaki mellett maradhass.

Az emberekben azért nincs valódi önszeretet, és önértékelés, mert gyerekkoruktól kezdve megtanulják, hogy az értékük feltételekhez kötött. Akkor szerethetők, ha megfelelnek, jól teljesítenek, alkalmazkodnak, nem okoznak gondot, és beleillenek abba a képbe, amit a család, a társadalom vagy a környezet elvár tőlük.

A tudatosodó ember gyakran az ún. spiri ego csapdájába kerülve olyan gondolatokat és viselkedésmintákat részesít előnyben, ami arról szól, hogy:
„Én ilyen vagyok, fogadjanak el.” – ez egészen addig rendben is van, ameddig csak az önfeláldozást hagyja abba. Amikor már nem veszi figyelembe a másik érzéseit, személyét, mondhatjuk, hogy átesett a ló túloldalára.

„Aki nem bírja az energiámat, az nem az én emberem.” Ennek is van egészséges szintje, és van kicsavart szintje is. Ugyanis, ezt a legtöbbször a spiri egon keresztül inkább menekülésre, konfliktuskerülésre használják az egészséges határhúzás helyett.

„Én már dolgoztam magamon, a többiek vannak lemaradva.” Az a helyzet, hogy saját tapasztalatból tudom, hogy minél magasabb szintre jut valaki a tudatosodásban, annál kevésbé érzi ezt, ugyanis megjelenik benne az egységtudat. Én pl. már hosszú évek óta tudom, hogy senkinél sem vagyok több, nem is akarok annak látszani, de már azt is megfejlődtem, hogy kevesebb sem! Az, hogy valaki még nem tart ott, ahol én, engem nem helyez fölé, ugyanakkor, ha bennem már megjelent az elfogadás, nem is fogok elvárni tőle többet!

„Nem reagálok semmire, mert magas rezgésen vagyok, és nem akarom, hogy lehúzzanak.” Ez megint olyan gondolat és hozzáállás, ami inkább menekülés, mint tudatos elhatárolódás. Ugyanis lehúzni csak azt lehet, akiből ki tudnak váltani negatív érzelmeket. És ameddig ez megtörténik, addig még van hova fejlődni!

„Mindenki toxikus, aki tükröt tart nekem.” Márpedig az egész világ erről szól! És nem azt kell elkerülni, hogy tükröt mutasson valaki, hanem hogy a tükör többé már ne legyen „görbe”! Ugyanis a tükör az egyensúlyt is megmutatja ám, nem csak az egyensúlytalanságot!

„Én csak védem a határaimat” – közben meg ez valójában menekülés a felelősség elől. Az egészséges határhúzás az, amikor ismerem a saját értékem, és nem vagyok hajlandó feláldozni magam azért, hogy mások szeressenek, vagy elfogadjanak. De ugyanakkor nem kerülöm a konfliktust sem, hanem felvállalom a saját felelősségem egy adott helyzetben.

A lelki egyensúly eléréséhez elengedhetetlen az önmunka. Erről sokan sokfélét gondolnak, de abban biztos vagyok, hogy nagyon sok a félreértés is ezzel kapcsolatban.

Az önmunka az, hogy hajlandó vagyok meglátni, én hogyan kerültem oda, ahol vagyok, és mit kell másképp választanom. Ezt pedig csak akkor tudom igazán megtenni, ha a megfelelő kérdéseket teszem fel magamnak.

Az önmunka egy 0-24-ig tartó tevékenység, amit nem csak akkor végzünk, amikor időnk van rá, hanem állandóan elemezzük azt, ami velünk történik, és igyekszünk megérteni a bennük lévő tanításokat. És ha ezt a megfelelő módon tesszük, viszonylag rövid idő alatt nagyot lehet fejlődni. 

Én magamról tudom, hogy az önmunka által lett sokkal kiegyensúlyozottabb az életem, és tudtam rengeteg lelki és érzelmi terhet lepakolni magamról! De persze mindig van hova fejlődni, csak már nem érzem tehernek, mert tudom, hogy mit kell tennem!

Te hogyan végzed az önmunkát? Mit gondolsz, hol van az a bizonyos határ, amit meg kell húzni?

Szeretettel: Katry Iza