Az érdektelenné válás akkor történik, amikor a lélek már nem küld több energiát abba az irányba, ahol nincs fejlődés, nincs igazság, nincs viszonzás, vagy nincs valódi kapcsolódás. Ezt a jelenséget szerintem minden ember megtapasztalja valahol egy ponton (vagy akár több ponton is) az életében. 

Ez történhet érzelmi elfáradásból, azaz amikor valaki túl sokáig próbál, remél, magyaráz, vár, alkalmazkodik, majd egy ponton belül valami lekapcsol.
Lehet csalódások következménye, azaz, ha valami újra és újra fájdalmat, elutasítást, értetlenséget vagy hiábavalóságot hoz, akkor az ember lelke elkezd távolodni tőle. Nem biztos, hogy egyik napról a másikra, inkább lassan: először még fáj, aztán már csak fáraszt, végül már nem mozgat meg.

Aztán jellemzően megjelenhet kiégés következtében is. Ilyenkor az történik, hogy valaki túl sok energiát és életerőt használ fel valamire, majd egyszer csak nem lát benne több értelmet, elveszíti a motivációt, mert belülről egy kimerült állapotba került.

Ebben a világban minden a tudatosodás folyamatáról is szól, tehát a fejlődésről. Amikor valaki elér egy bizonyos szintet, másként tekint mindenre. Ami régen izgalmas volt, ma már sekélyesnek tűnik. Ami régen fontosnak látszott, ma már csak lényegtelen. Ez nem hidegség, hanem fejlődés. És ez is az érdektelenné válás egy formája.

És végül, nem maradhat ki az önvédelem témaköre sem. Sokszor az érdektelenné válás védelmi mechanizmus eredménye. Amikor valami túl sok fájdalmat okoz, az ember nem feltétlenül tud azonnal kilépni belőle, ezért először belül kapcsolódik le róla. Mint amikor törődést vár a szeretteitől valaki, de olyan sokszor nézik levegőnek, hogy már nem is érinti meg igazán. 

Amint láthatjuk, nem mindegy, hogy az érdektelenség milyen okból jött létre valakiben. Mert lehet, hogy valaki belebetegedett (depresszióssá vált) valaminek a következtében, és szó szerint semmi sem érdekli, vagy felismerte, hogy valamibe túl sok energiát tett, és úgy döntött, hogy fel akar szabadulni a kötelezettség alól. Tehát visszaveszi az energiáját, vagy egész egyszerűen, ahogy fentebb írtam csak a tudatszintjéből adódóan másként tekint a világra, és már nem akar mindenáron győzni, nem törekszik arra, hogy neki legyen igaza, és el tudja engedni azt, ami nem épít, hanem inkább leépít.

Na de természetesen ez nem csak kicsiben, hanem nagyban is létezik ám! Méghozzá társadalmi szinten. Hogyan jön létre, és miről van szó pontosan?
Ez az a helyzet, amikor az embert annyira túlterhelik, hogy már nincs ereje törődni. Mert nem arról van szó, hogy az emberek eredendően érdektelenek. Hanem arról, hogy egy túlterhelt ember előbb-utóbb nem lázadni fog, hanem alkalmazkodni, beletörődni a helyzetébe.

Kívülről ez úgy néz ki, mintha közöny lenne, de belül meg az van az emberekben, hogy „Elegem van, úgysem tudok változtatni, ez van, ezt kell szeretni.” Persze ilyenkor jön az az általános narratíva, ami ezt sokszor úgy magyarázza, hogy az emberek passzívak, lusták, nem elég tudatosak, nem vállalnak felelősséget, nem állnak ki magukért.

Amikor az emberekre nap mint nap újabb terhek kerülnek — áremelkedések, számlák, adók, szabályok, félelmek, bizonytalanságok, miközben az oktatás, az egészségügy és a szociális rendszer egyre inkább leépül —, akkor egy idő után már nem tudnak mindenre teljes érzelmi erővel reagálni. A hatalom és a kontroll egyik leghatékonyabb eszköze éppen ez: nem egyszerre rak hatalmas súlyt az emberekre, hanem fokozatosan adagolja a terheket, így azok lassan megszokottá válnak. Az ember pedig elkezdi beosztani a belső energiáját, és ha választania kell aközött, hogy felháborodik-e a világ állapotán, vagy befizeti a villanyszámlát, akkor többnyire a villanyszámla fog győzni. Nem azért, mert rendben van, ami történik, hanem mert a túlélés sokszor erősebb, mint a tiltakozás.
De ez egy jól kitervelt taktika, mert a túlterhelt ember nem tud nagyban gondolkodni. Nem tud jövőt építeni. Nem tud közösségben gondolkodni. Nem tud egységtudatban működni, mert folyamatosan túlélésben van. 

A társadalmi érdektelenség mélyén gyakran nem közöny van, hanem reményvesztettség. Mert nem érzik, hogy érdemes lenne küzdeni, vagy tenni a változásért. Lényegében a legtöbbször mindenki a másikra vár.

Viszont nagyon fontos tisztázni, hogy nem minden lázadás hangos! Elég csak ha valaki nem vesz részt abban, hogy félelmet keltő írásokat lássanak, olvassanak az emberek, nem neveli mindent is eltűrő robotnak a gyerekét, nem sulykolja másokba azt, hogy tűrje, viselje a sorsát, mert „ez van”. Nem folyik bele a politikába a játszmázásokba és nem viselkedik úgy, mintha az lenne a dolga, hogy gondolkodás nélkül engedelmeskedjen minden külső parancsnak.

Nem mindenkinek az a feladata, hogy zászlót lengetve kiabáljon és tapsoljon a téren, de vannak, akiknek igen! Ezt mindenki maga érzi. És az sem biztos, hogy valaki éppen érdektelen, hanem csak tudatos, és máshogy járul hozzá az emberiség fejlődéséhez. Ezért nem szabad ítélkezni mások felett, mert nem látunk bele a feladataikba!

Most, hogy megismerted ezt a jelenséget, gondolkodj el rajta, hogy te melyikben ismertél magadra? És vajon hogyan és miért jutottál el oda? Mire lenne szükséged a változáshoz? 

Próbáld meg nem hibáztatni magad, de másokat sem emiatt, hanem tudd, hogy az emberiségnek egyszerre kell(ene) sok téren fejlődnie, ami még egyénileg is kihívás lenne, hát még ha ahány ember, annyiféle nézet! 

Minden sokkal jobb, mint amilyennek látszik, mert néha éppen ez az érdektelenné válás eredményezi a legnagyobb fejlődést hosszú távon! De nem szabad ráerőltetni senkire sem a fejlődést, mert annak a maga tempójában kell megtörténnie. 

Szeretettel: Katry Iza